Jane Austen: Büszkeség és balítélet

"Szerelmek és félreértések klasszikus meséje a XVIII. századvégi Angliából. Az öt Bennet nővér élete a férjkeresés jegyében zajlik: anyjuk megszállottan próbálja biztosítani számukra a megnyugtató jövőt valami pénzes – és lehetőleg rangos – férfiú mellett. Csakhogy a jó eszű és éles nyelvű Elizabeth szélesebb perspektívákban gondolkozik, és ebben apja is támogatja őt. Amikor Mr. Bingley, a módos agglegény beköltözik az egyik szomszédos birtokra, felbolydul a Bennet-ház élete. A férfi előkelő londoni barátai és a vidékre vezényelt nyalka, ifjú katonatisztek közt bizonyára számos udvarlója akad majd a lányoknak. A legidősebb lány, a derűs és gyönyörű Jane úgy tűnik, meghódítja Mr. Bingley szívét. Ami Lizzie-t illeti, ő megismerkedik a jóképű, és látszólag igencsak dölyfös Mr. Darcyval, és máris kezdődik a nemek ádáz csatája. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Elizabeth nem várt házassági ajánlatot kap a Bennet-vagyont öröklő unokatestvértől, és amikor Mr. Bingely váratlanul Londonba távozik, magára hagyva a kétségbeesett Jane-t, Lizzie Mr. Darcyt teszi felelőssé a szakításért. Ám egy Lydiával kapcsolatos családi válsághelyzet hamarosan ráébreszti hősnőnket arra, hogy mindvégig balul ítélte meg ezt a büszke férfit… 

Eredeti hangú, máig modern, magával ragadó történet, melyben magunkra ismerhetünk."

Hát, mit is mondjak. Jane Austinról beszélünk, és a 19. századi Angliáról. A karakterek eltaláltak, valósághűek; a történet maga fordulatos, drámai néhol, nem kevés izgalommal fűszerezve.

Viszont vannak mozzanatok, amiket nem értek, például, hogy Mr. Darcy egyből változtatott viselkedésén, amikor Eliza kikosarazta, mármint az ilyen nem történik meg egyébként. Mondjuk örülök, hogy így történt.

Mindenesetre én nem Darcyért rajongtam inkább, ahogy biztos sokan, hanem Bingley-ért, aki mindig ugyanaz maradt, mindig jókedvű, hűséges. Neki semmi asszonyi befolyás nem kellett ahhoz, hogy emberien bánjon a környezetében lévőkkel.

Egyébként nagyon jó kis regény, remekül bemutatja a kor és a felsőbb társadalmi réteg mindennapjait, kedvet ad ahhoz, hogy úgy érezzük, mi is akkor és ott szeretnénk élni. (Amúgy nem, azért most sokkal jobb helyzetben vannak a nők, mint akkor voltak.)

5/5, természetesen.

Amikor a kedves katonatisztről kiderültek dolgok...

Flaubert: Bovaryné

„Emma Bovary nyomorúságos kalandjai a tragédia szférájába emelkednek, mégpedig azért, mert egy közömbös, segítségre képtelen, vigaszt nem nyújtó világtól körülvéve, neki magának kellene a hitvány anyagból a gazdag és ritka értéket lepárolnia. És bele is fog a vállalkozásba, tudatlanul, vezető nélkül, nemes szórakozás híján, s kiszolgáltatva a tudatában kavargó természetes és mesterséges ösztönzőknek – hogy szükségszerűen csúfos kudarcot valljon vele; olyan kudarcot azonban, amely a következő fordulatban lehetővé tette, hogy Flaubert a legtalálóbban, a legtökéletesebben előadott történetet kerekítse ki belőle.” 

Henry James

Hihetetlenül lassan haladtam ezzel a könyvvel. Főként azért, mert a nagy része untatott. Szeretem a szép leírásokat, de amikor két oldalon át azt írja, hogy hogyan nézett ki egyetlen szoba, az már nekem is sok.

A főszereplő Emmáról meg nem tudok szépet mondani. Önző, unatkozó nő, sohasem boldog, mindig más kell, nem az, amije már megvan. Nem tapasztalta a valóságot, nem is próbált megbékülni a jelenével, a végén meg mindenkire ráhozta a káoszt a saját önző dolgai miatt (minek kell ilyen kendő meg olyan függöny, amikor a lányod szakadt ruhákban jár? mi ez ha nem önzőség??) Én egyébként szerettem Charlest már a történet elején is, és végig - kicsit butának tűnt néha, és nem igen volt saját akarata mondjuk. De szívből, hűségesen szeretett, és mindent megadott a feleségének, és még annál is többet. 

A történetben az a rémisztő, hogy megtörténhetett és meg is történhet napjainkban is, mert ilyen emberek, mint Emma, mindig lesznek.

A hírneve alapján többet vártam tőle, 4/5.

így bánt Bovaryné a férje szívével