Jane Austen: Büszkeség és balítélet

"Szerelmek és félreértések klasszikus meséje a XVIII. századvégi Angliából. Az öt Bennet nővér élete a férjkeresés jegyében zajlik: anyjuk megszállottan próbálja biztosítani számukra a megnyugtató jövőt valami pénzes – és lehetőleg rangos – férfiú mellett. Csakhogy a jó eszű és éles nyelvű Elizabeth szélesebb perspektívákban gondolkozik, és ebben apja is támogatja őt. Amikor Mr. Bingley, a módos agglegény beköltözik az egyik szomszédos birtokra, felbolydul a Bennet-ház élete. A férfi előkelő londoni barátai és a vidékre vezényelt nyalka, ifjú katonatisztek közt bizonyára számos udvarlója akad majd a lányoknak. A legidősebb lány, a derűs és gyönyörű Jane úgy tűnik, meghódítja Mr. Bingley szívét. Ami Lizzie-t illeti, ő megismerkedik a jóképű, és látszólag igencsak dölyfös Mr. Darcyval, és máris kezdődik a nemek ádáz csatája. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Elizabeth nem várt házassági ajánlatot kap a Bennet-vagyont öröklő unokatestvértől, és amikor Mr. Bingely váratlanul Londonba távozik, magára hagyva a kétségbeesett Jane-t, Lizzie Mr. Darcyt teszi felelőssé a szakításért. Ám egy Lydiával kapcsolatos családi válsághelyzet hamarosan ráébreszti hősnőnket arra, hogy mindvégig balul ítélte meg ezt a büszke férfit… 

Eredeti hangú, máig modern, magával ragadó történet, melyben magunkra ismerhetünk."

Hát, mit is mondjak. Jane Austinról beszélünk, és a 19. századi Angliáról. A karakterek eltaláltak, valósághűek; a történet maga fordulatos, drámai néhol, nem kevés izgalommal fűszerezve.

Viszont vannak mozzanatok, amiket nem értek, például, hogy Mr. Darcy egyből változtatott viselkedésén, amikor Eliza kikosarazta, mármint az ilyen nem történik meg egyébként. Mondjuk örülök, hogy így történt.

Mindenesetre én nem Darcyért rajongtam inkább, ahogy biztos sokan, hanem Bingley-ért, aki mindig ugyanaz maradt, mindig jókedvű, hűséges. Neki semmi asszonyi befolyás nem kellett ahhoz, hogy emberien bánjon a környezetében lévőkkel.

Egyébként nagyon jó kis regény, remekül bemutatja a kor és a felsőbb társadalmi réteg mindennapjait, kedvet ad ahhoz, hogy úgy érezzük, mi is akkor és ott szeretnénk élni. (Amúgy nem, azért most sokkal jobb helyzetben vannak a nők, mint akkor voltak.)

5/5, természetesen.

Amikor a kedves katonatisztről kiderültek dolgok...

Flaubert: Bovaryné

„Emma Bovary nyomorúságos kalandjai a tragédia szférájába emelkednek, mégpedig azért, mert egy közömbös, segítségre képtelen, vigaszt nem nyújtó világtól körülvéve, neki magának kellene a hitvány anyagból a gazdag és ritka értéket lepárolnia. És bele is fog a vállalkozásba, tudatlanul, vezető nélkül, nemes szórakozás híján, s kiszolgáltatva a tudatában kavargó természetes és mesterséges ösztönzőknek – hogy szükségszerűen csúfos kudarcot valljon vele; olyan kudarcot azonban, amely a következő fordulatban lehetővé tette, hogy Flaubert a legtalálóbban, a legtökéletesebben előadott történetet kerekítse ki belőle.” 

Henry James

Hihetetlenül lassan haladtam ezzel a könyvvel. Főként azért, mert a nagy része untatott. Szeretem a szép leírásokat, de amikor két oldalon át azt írja, hogy hogyan nézett ki egyetlen szoba, az már nekem is sok.

A főszereplő Emmáról meg nem tudok szépet mondani. Önző, unatkozó nő, sohasem boldog, mindig más kell, nem az, amije már megvan. Nem tapasztalta a valóságot, nem is próbált megbékülni a jelenével, a végén meg mindenkire ráhozta a káoszt a saját önző dolgai miatt (minek kell ilyen kendő meg olyan függöny, amikor a lányod szakadt ruhákban jár? mi ez ha nem önzőség??) Én egyébként szerettem Charlest már a történet elején is, és végig - kicsit butának tűnt néha, és nem igen volt saját akarata mondjuk. De szívből, hűségesen szeretett, és mindent megadott a feleségének, és még annál is többet. 

A történetben az a rémisztő, hogy megtörténhetett és meg is történhet napjainkban is, mert ilyen emberek, mint Emma, mindig lesznek.

A hírneve alapján többet vártam tőle, 4/5.

így bánt Bovaryné a férje szívével

Anne Brontë: Wildfell asszonya

„… megpillantottam egy feketébe öltözött, magas, előkelő nőalakot. Arcán olyasmi tükröződött, ami, ha egyszer látta az ember, arra késztette, hogy ismét szemügyre vegye. Haja hollófekete volt, hosszú, fényes csigákba fésülve… arcbőre tiszta és sápadt; hosszú, fekete pillái elfedték szemét, szépen kirajzolt szemöldöke azonban kifejező volt; boltozatos homloka értelemre valló, orra tökéletes sasorr, arcvonásai hibátlanok – csak az orcája és a szeme volt kissé beesett, ajka pedig, noha szép vonalú, kissé keskeny, szorosra zárt, ami, úgy véltem, nem vall nagyon engedékeny vagy nyájas kedélyre…” – ilyennek ismeri meg a wildfelli kastély titokzatos úrnőjét az ifjú és kissé komolytalan kisbirtokos, Gilbert Markham. Anne Bronte, híres nővéreinek, Charlotte-nak és Emilynek legfiatalabb testvére, a szinte kötelező „guvernant”-regény, az Agnes Grey (1846) után írta meg főművét, a Wildfell asszonyá-t (1849). Anne Bronte is a korabeli szegény papkisasszonyok szokásos útját járta: nevelőnősködött módos családok csemetéi mellett. És – akárcsak nővérei – ő is írt, verseket, regényeket, míg fiatalon, huszonkilenc évesen el nem vitte őt is a Bronte család ősi ellensége: a tüdővész. Sok fényt, boldogságot nem ismert – nagy regénye lapjain mégis meg-megcsillan a korát meghazudtoló bölcsességből fakadó, mindent megbocsátó szívbéli derű. A kerettörténetet elbeszélő Gilbert könnyed életfelfogású ifjúból a szemünk láttára válik érett férfivá – a könyv zömét pedig Helennek, a környéken sok szóbeszédet keltő, magányos, gyönyörű, fekete ruhás asszonynak a naplója teszi ki."

Első megállapításként: a házasélet elbeszélése, különösen a férj viselkedése nagy párhuzamot mutatott Maupassant Egy asszony élete című regényének hímnemű főhősével, Juliennel - úgy látszik, a XIX. század magasabb társadalmai köreiben Angliában és Franciaországban ugyanolyan hűtlenek és undorítóak voltak a jóképű fiatal "gavallérok".

Egyébként olvasmányos könyv, összetett, jól ábrázolt karakterekkel és cselekménnyel. A napló pedig egy remek ötlet, tökéletesen illik a regényhez.

Helen persze szinte a példaképem lett - sok mindent kellett eltűrnie, mégis a sarkára állt, és nem vesztette el jellemét, jó tulajdonságait.

Gilbert pedig pont olyan, amilyennek egy valamire való főhős (és legfőképpen, szerelmes) férfit el lehet képzelni: szenvedélyes, de ha kell, lehűti magát; keresi a nő társaságát, de azért mégsem nyomul; képes évekig várni, hogy övé legyen imádata tárgya; félre tudja dobni előítéletét; és nem utolsó sorban értelmes, humoros, gyerekszerető, megértő és megbízható férfi.

5/5.

a könyv vége felé :))

Gaiman és Pratchett: Elveszett próféciák

"Isten hét nap alatt teremtette a világot.

Az Ördög hét nap alatt elpusztíthatja azt… már ha sikerül neki.

Ismerkedjünk meg Adammel, az Antikrisztussal, akit elcseréltek: az Apokalipszis Négy Motorosával, akik bőszen igyekeznek beteljesíteni az Armageddont, egy démonnal és egy angyallal, akik szívesen megakadályoznák ezt; és Anatéma Apparáttal, bizonyíthatóan boszorkánnyal, akinek kezében ott a kulcs, de még nem tudja ezt, ráadásul üldözőbe vette az újjáalakult Inkvizíció…

Ez lenne tehát az Útikalauz az Armageddonhoz Terry Pratchett, a méltán híres Korongvilág-regények írója, és Neil Gaiman, a több fantasy díjat nyert Sandman képregény-sorozat, és megannyi dark fantasy történet megalkotója tollából."

Az egyik legjobb könyv, amit eddig olvastam.

A szereplői kidolgozottak és többnyire imádnivalóak (ugyan ki ne szeretne bele egy kicsit Crowley-ba a napszemüvegével és Azirafaelbe az antikváriumának kikiáltott tárolóhelyiségével, ki ne kedvelné a négy lovast - főleg Szennyezést, az egy szép bácsi lehetett, és ugyan ki ne gondolna szeretettel a 11 éves Adamre, az Antikrisztusra?) - mindamellett megmutatják, hogy a szürke sokkal inkább jelen van, mint a fekete és a fehér. Crowley-ba bukott angyal létére is szorult jóság, ugyanúgy Aziba is valami rosszaság. És ennek így kell lennie.

A sztori hatalmas, és az intelligens humoron és a kanyarulatos történeten kívül rámutat napjaink súlyos problémáira is. Az egyik ilyen gondolat, ami sokáig motoszkált olvasás után a fejemben, Éhínségtől származott: "Eszébe jutott az is, hogy még soha nem látott ennyi gazdag embert éhezni."

Egyszóval, ez egy rövid regény sátánista apácákkal, boszorkányvadászokkal, jóslatokkal, gyerekekkel - és mindenkinek ajánlom.

5/5 of course.

az én képzeletemben valahogy így néz ki az angyalunk és démonunk

Charlotte Brontë: Jane Eyre

"A regény vadromantikus cselekménye, érzelmessége révén nagy sikert aratott. Címszereplője koldusszegény árvalány, akit egy komisz nagynéni nevel, majd beadja a lowoodi árvaházba. Jane tanítói oklevelet szerezve egy gazdag birtokos, Rochester házában lesz nevelőnő. A bonyodalmak viszont főként ezután kezdődnek…A bátor és tiszta, önmagához és szerelméhez mindig hű Jane vezeti el a XIX. század Angliájának világába az olvasót, aki az ő tisztán látó szemével figyelheti a kastélyok színesen kavargó társasági életét és a színes kavargás mögött megbúvó könyörtelen önzést."

Gyönyörű cselekmény, gyönyörű írásmód, gyönyörűen ábrázolt karakterek és tájak.

Még nem jártam a 100. oldalnál sem, amikor már azt kérdezgettem magamtól: "hol volt ez a történet eddig az életemből, miért nem éreztem a hiányát?"

A fordulatos eseménysorozat, a szerethető főhősnő (kihangsúlyozva, hogy csúnya - máris közelebb hozza őt az olvasó szívéhez), más szereplők - jellemeik szépségével és hibájával együtt mind-mind belesereglettek a szívem közepébe, és azt hiszem, sok év múlva sem fognak tovább mozdulni onnan.

Ami Mr. Rochestert illeti: nem az én típusom, de kétségkívül szerethető férfi, sokkal inkább kedvelhető, mint a hideg szívű lelkész.

Egyszerűen imádtam az egészet.

5/5.

ez zajlott le bennem a könyv végén

Jane Austen: Értelem és érzelem

"A romantikus történet középpontjában a két Dashwood nővér, Elinor és Marianne áll, a regény címe kettejük ellentétes természetére utal. Az értelmet Elinor testesíti meg, tetteit a józan ész és a megfontolás irányítja, mindent logikusan végiggondol, mielőtt határoz vagy cselekszik. Vele szemben áll húga, ő gyakorta esik a romantikus szerelem és szenvedély túlzásaiba, érzelmi válságaitól és csalódásaitól pedig mélyen és látványosan szenved. Austen a két lány sorsát és szerelmük alakulását mutatja be az 1800-as évek Angliájában. Mindketten a boldog házasságot és az igaz szerelmet keresik – de vajon megtalálják-e?

Elinor választottja Edward Ferrars, akit azonban ígérete máshoz köt, Marianne szívéért pedig két férfi is verseng: Mr. Willoughby és Brandon ezredes. Mellettük számos tipikus austeni karakterrel ismerkedhetünk meg, ilyen például Mrs. Jennings személye, akinek „nem volt több gyermeke két leányán kívül, kiket kitűnően adott férjhez, így hát más dolga nem lévén, most már az emberiség fennmaradó részét akarta megházasítani.”

Jane Austen hősnőinek története szerelemről, csalódásról, becsületről, álnokságról, és természetesen reményről és boldogságról mesél, miközben lenyűgöző és gyakran kaján képet fest az akkori világról, amelyben a hölgyek legfőbb foglalatossága a férjvadászat. Az írónő jellegzetes, finom iróniával fűszerezett stílusa, kiválóan kidolgozott karakterei, a fordulatokban gazdag események és a sziporkázó párbeszédek garantáltan kellemes kikapcsolódást ígérnek az Olvasónak."

Ez egy igazi jó kis nyári romantikus regény, melyben a szerelemé a főszerep, melynek megannyi akadály kerül útjába, mégis célba ér. 

Én inkább Elinorhoz hasonlítok, így már az elején is előnyösebbnek tűnt fel szememben Edward személyisége, mint Willoughby-é; azért Marianne-t sem kell sajnálni, azért Brandon ezredes is a helyén volt ;).

És ami fura, hogy a főszereplő két nőt, Elinort és Marianne-t a Jégvarázs testvérpárjához hasonlítottam és külsőleg is úgy képzeltem el őket, mint Elzát és Annát. (Egyébként lehet, hogy a Disney is ebből a könyvből szerzett ihletet a főszereplőire nézve.)

Őszintén szólva, ez az a könyv, amit még azért el fogok olvasni egyszer-kétszer.

5/5 of course.

Amikor fény derült Edward "titkára"...

Bernhard Schlink: A felolvasó

"Egy kamasz fiú és egy nála jóval idősebb asszony furcsa szerelmének és elválásának története szolgál keretül ahhoz, hogy a regény hőse szembenézzen a náci múlttal, amely voltaképpen nem is az övé, hanem szülei nemzedékéé. Ez a soha ki nem hevert szerelem, Hanna évekkel később feltáruló múltja döbbenti rá Michaelt arra, hogy a jelen nincs múlt nélkül, felejteni nem lehet, feldolgozni sem – talán megérteni. 

A felolvasó az elmúlt évek egyik legnagyobb német könyvsikere volt. 1995-ös kiadása után tizenhárom országban jelent meg, nagy visszhangot váltva ki. A siker oka minden bizonnyal abban rejlik, hogy újraértelmezi a kollektív és egyéni bűn és bűnhődés kérdését a ma ötvenéves generáció szemszögéből."

Ez a könyv több fontos dologra is rámutat. Hogy egy fiatalkori viszony mennyi befolyással lehet az életre, hogy honnan kezdődik a felelősség és a bűn, hogy meg tudunk e valakit igazán ismerni, hogy egy nem is olyan régi tragédia mennyire beleivódik a jelenbe.

Nagyon elnyerte a történet a tetszésemet azzal, hogy ennyi témát foglalkoztat egyszerre, úgy, hogy az ne tűnjön soknak - pedofilizmus, holokauszt, analfabétizmus, satöbbi. 

Úgy tudom, a könyvből készült filmben a főszerepet Ralph Fiennes játssza, szóval rátettem a megnézendő filmek listájára. :D

Teljesen belemarkolt a lelkembe, és miután jól megcsavargatta, csak 5/5-t tudok adni neki, :)

amikor Hanna először rámozdult Michaelre...

Malamud: Új élet

"Levin, Malamud kétbalkezes, az ellenséges világban csetlő-botló, az életben örök vesztes, megalázott hőse, a mindig gyengének bizonyuló, de eszményeit lankadatlanul kergető moralista önmagát és élete értelmét megtalálni érkezik tanárnak a tündérszép egyetemi városkába. Újabb kudarcait és látszatsikereit, csalódásait, küszködéseit, iróniát és érzelmességet váltogatva, gúnnyal és egyszersmind mély együttérzéssel ábrázolja a szerző, az emberi lélek végtelen erőforrásainak írója. Levin nem találja meg az új életet, de amikor Pauline-nal, aki szíve alatt S. Levin gyermekét hordozza, esztendő múltán távozik a városkából, vállalva önmagát romantikátlan-romantikus szerelmükben, immár világosan látja elrendelt helyét, feladatát a világban. Új tudatossága az új élet, hogy az ember köteles vállalni a sorsát."

Levin egy 30 éves, tragikus sorsú férfi, aki változtatni akar az életén. Tervekkel, elképzelésekkel, amivel csak kell. De valahogy semmi nem sül el jól, a karrierje és a magánélete is romokban hever. De mért vállalja végül mégis ezt az egész hűhőt Pauline-nal? (ez számomra érthetetlen).

Nem volt ez rossz könyv. Szépen megragadta az érzelmeket, és imádtam a tájleírását. A sztori maga viszont kicsit lapos volt, és amikor jelentkezett választásra, azért már gondolja az olvasó, hogy úgysem fogják megválasztani. 

Aztán ott voltak azok az oldalas monológok, amik néha kitöltöttek egy egész fejezetet. Az annyira nem jött be nekem.

Szóval így - eh. 

A karakterek mondjuk mind jól ábrázoltak voltak, mindnek volt személyisége, pozitívumokkal és negatívumokkal egyaránt.

4/5, egyszer olvashatós, de nem marad örök élmény.

mindig ha valami megint balul sült el...

Móricz: Pillangó

"Pillangó. A szép és csapodár szerető jelképe – meg a reménytelen szerelemé.

Darabos Jóska és Hitves Zsuzsika elemi erővel fellobbanó, társadalmi konvenciókkal szembeszálló szerelmének története a szerző meghatározása szerint „idill”. Móricz könnyű kézzel, napok alatt írta meg a korántsem idilli helyzetet, amelyben két felfogás áll szöges ellentétben egymással: a nagy alföldi mezőváros peremén boldogulni megtanult öregeké, és a fiataloké. Jóska és Zsuzsika szülei a már kialkudott, érvényes szokáshoz kötődnek, ők akarják megszabni a „ki kivel házasodjék” törvényét, melynek alapja az anyagi biztonság. Minden eszközzel próbálják megakadályozni a fiatalok egybekelését. Jóska és Zsuzsika a szív, a szerelem jogán a lehetséges, a vágyott világ fölépítésére törekednek. A boldogságért azonban nemcsak szüleikkel, hanem egymással, egymásért is meg kell küzdeniük."

Jól esett most ez a történet. Jól esett most nekem egy kis Móricz.

Szeretem ezt az alföldi, tájszólásos nyelvezetet, könnyen azonosulok vele, hiszen én is itt éldegélek az Alföld közepén, a puszta közepén. :D

A történet meg kellemesen lenyűgöző, szó van benne az igaz szerelemről, a családok közti viszályokról, a nélkülözésekről, a katonaságról, mindenről, amiről csak kell.

A sztorit felváltva látjuk Zsuzsika és Jóska szemszögéből látjuk, és tudjuk meg mindazt, amit egymásnak nem mertek, nem tudtak, nem akartak elmondani. Átlátunk minden pletykán és minden érzelmen.

Az egész regény olvasmányos, és gyönyörű.

5/5.

az egész történet. :)

Shakespeare: Szentivánéji álom

"A csaknem két évszázados belső fejlődés után a 16. században csodálatos pompában felvirágzó angol reneszánsz színműirodalom egyik legszebb darabja a Szentivánéji álom, amely a klasszikus mitológia, a néphit, a vallás, a polgári gondolkodás, s lényegében az érlelődő új filozófia naiv elemeit forrasztja csodálatos egységbe egy naivul groteszk tündérjáték keretében. Ez a darab is – a színreállítás mindenkori igényeinek megfelelően – számtalan értelmezésben ismert. Nálunk Arany János fordítása számít „klasszikusnak” – a könyv ezt a fordítást közli. Shakespeare e korai komédiája 1594-96 táján íródott, valószínűleg egy főúri esküvő alkalmából tartott előadásra. Erről szól maga a darab is, a szerelemről, a házasságról, a szenvedélyről, az akadályok legyőzéséről. A Szentivánéj egyetlen hatalmas nászéjszaka. A „váltott gyermek”, az a bájos apród, akin kitör a háborúság a tündérkirály és tündérkirálynő között, noha maga nem jelenik meg a színen, minden kergetőző, űzekedő szerelmesnek jelképe lehet. Hiszen mindenki váltott gyermek itt, s szüntelen váltakozásban gerjednek egyért s taszítják el a másikat, hogy Puck gonosz varázslatára minden megforduljon, majd jótékony varázslatára az éj végére valahogy minden mégis összerendeződjék."

Régóta nem olvastam drámát, így kicsit nehéz volt eleinte alkalmazkodnom a nyelvezetéhez. De amint ez megtörtént, máris sokkal jobban szórakoztam közben, és arra gondoltam, hogy ezt egyszer mindenképpen meg kell néznem színházban is.

Bár a két férfi és a két női karakter között nem sok különbséget láttam, mégis elbűvöltek. Azért a kedvenc karakterem Puck volt, a kis csintalan. :D

Ami zavart, illetve fura volt, hogy a mű elején úgy volt, hogy ha Hermia nem Demetriushoz megy hozzá, akkor meg is ölhetik... aztán amikor az említett férfi már Helénába volt szerelmes, akkor az egészet semmisnek tekintették... wtf? Ha a lányt rá kell kényszeríteni egy házasságra, akkor a férfit miért nem? >.> Valamint, a kézművesek előadása alatt ott szidta a király meg a többiek... pedig azok az emberek tiszta jószívből írtak egy drámát és adták elő, még akkor is, ha nem volt a legjobb előadás.

De ezenkívül nagyon tetszett, a hangulata varázslatos volt, mintha én is ott lettem volna a kis erdőben, a tündérek fényénél.

5/5 ;).

Puck, amikor mást varázsolt el

Svéd költőnők: Ami a szívedet nyomja

 "Ami a szívedet nyomja, azzal a legnehezebb megbirkózni. Apának, anyának sok a dolga, a tanárod más gyerek gondját is viseli, pajtásod sokszor csak fél füllel figyel rád. Pedig oly jó lenne elmondani valakinek, ami egyre gyűlik és szorít ott belül, az érdekes felfedezéseket, melyekért lelkendeztél, a barátságról, szerelemről kialakult gondolataidat, a felnőttek furcsaságait, a világ zavarba ejtő eseményeit s nem utolsósorban megtalálni helyedet ebben a bonyolult nagyvilágban. Jó volna néha verset írni – abban talán ki lehetne fejezni mindezt. Három svéd költőnő megpróbált azon a nyelven, amely minden gyerek sajátja, verset írni arról – ami a te szívedet is nyomja. Ezt a nyelvet kitűnően érti a fordító, Tótfalusi István, akinek nagy szerepe van a svéd gyerekversek hazai sikerében."

A kötet Britt G. Halqvist, Ingrid Sjöstrand és Siv Widerberg munkája, akik fantasztikusan jegyezték le a gyermeki gondolkodást, a világra való rácsodálkozást ezekben a költeményekben.

Nem tudom, hogy gyerekként hol olvastam ezt a könyvet, vagy az enyém volt-e, csak elhagytam valahol - mindenesetre mély nyomot hagyott bennem. Emlékszem, hányszor át-átolvastam annak idején.

A kötet nem csak gyerekeknek szól. Így, 19 évesen is találok benne fontos mondanivalókat, olyanokat, amikre csak egy gyerek tud gondolni, amit csak ő tud kimondani az sajátságos kis nyelvezetével. Minden egyes kis jelenet betekintést ad a gyerekvilágba, aminek kapuján mi már egyszer kijöttünk, de talán egy kicsit még bekukucskálhatunk.

És végül, a vers, amire legtisztábban emlékeztem gyerekkoromból:

A hajam a derekamig ér,

ha nyújtom egy kicsit.

Anya haja olyan, mint egy fiúé

 - mint a fiúké volt régen.

A bátyám haja olyan, mint egy lányé

 - mint a lányoké volt régen.

A nõvéremnek parókája van

 - ez egy másvalakinek a haja.

Apának nincs haja.

/Ingrid Sjöstrand: A hajam a derekamig ér/

A könyv 5/5, természetesen. :)

minden újabb versnél ami rémlett gyerekkoromból :D

Jodi Picoult: A nővérem húga

"Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család. 

A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul. 

A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is. 

A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyors léptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne. 

A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi."

A történet lebilincselő, megrázó - de mégsem sikerült elérnie, hogy együtt érezzek a szereplőkkel, és amikor kell, megsirassam őket.

Az egész helyzet eleve - persze, Kate súlyos beteg, de ettől még kellett volna foglalkozni a másik két gyerekkel is. Jesse-nek ugyanúgy voltak problémái és ugyanúgy megérdemelte volna a figyelmet. Nem csoda, hogy ilyen lázadó lett végül. Aztán Anna - Annának nem is volt gyerekkora, és az anyja nem is tekintett rá máshogy, mint egy eszközre, ami életben tarthatja a a nővérét. Anna nem volt más a szülők (sőt, az orvosok) szemében, csak vérsejtadó, csontvelőadó, épp, mi kellett - beleegyezésétől, megkérdezésétől függetlenül.

Igazából az anya karaktere volt az, akit a leginkább nem bírtam elviselni.

Aztán ott volt az ügyvéd és a gyámügyis románca, ami szerintem teljesen felesleges volt.

A végkifejletre nem számítottam, viszont igazából totál hihetetlen :'D; ez így nem hiszem, hogy valaha is megtörténhet. Bárkivel is.

A könyv 4/5-t kap tőlem; többet vártam tőle.

a hosszabb visszaemlékezéseknél, amik késleltették a tényleges sztorit

George Orwell: Állatfarm

"Orwell 1943/44-ben írott műve – amelynek a szerző a Tündérmese alcímet adta – ténylegesen a sztálini korszak szatírája, a Lenin halálától a szovjet-német megnemtámadási egyezményig terjedő időszakban, de természetesen minden elnyomó, totalitárius rendszerre ráillik. Egy angol farm – Mr . Jones Major-ja – a színhely, ahol az állatok a disznók vezetésével megdöntik az Ember uralmát, és a maguk igazgatta Állatfarm-on élik először szabadnak, derűsnek látszó, majd egyre jobban elkomoruló életüket. Az 1984 írójának már ebben a művében is nagy szerepet játszik a történelmi dokumentumok meghamisításának motívuma. Visszamenőlegesen megváltoznak, majd feledésbe merülnek az állatok hajdani ideológusának, az Őrnagynak eszméi, a Napóleon nevű nagy kan ragadja magához a hatalmat, és – természetesen mindig a megfelelő ideológiai magyarázattal – egyre zordabb diktatúrát kényszerít állattársaira. A kezdeti jelszó pedig – Minden állat egyenlő – érdekesen módosul…"

Huh.

Most végeztem vele, és szóhoz sem jutok.

Kb. oldalanként meg kellett állnom és el kellett gondolkodnom azon, hogy ez nem igazán csupa kitaláció, ez egy metafora, ami megtörtént eseményeken alapszik, olyan eseményeken amik még száz éve sincs, hogy megtörténtek, és így történtek, és ez volt, és...

És ezt a könyvet kötelezővé tenném 12.-ben, amikor a végzősök a sztálini diktatúráról tanulnak, mert ennél jobban nem lehet szemléltetni az akkori viszonyokat.

Félelmetes az egész. Amikor először van az, hogy jó kapják a disznók az összes tejet, jó kapják ők a lehullott almákat, jó kapják ők az összes többi almát is... akkor már érezni lehet, hogy itt valami nagyon nem lesz oké.

És hogy mi a hét fő alapelv/parancsolat? Hogy ki volt az Őrnagy? Hogy milyen hős volt igazából Hógolyó és Bandi? Így évek után kit érdekel már? Hát nem legenda mind, nem kitaláció?

Az utolsó mondat nagyon ütött még: "Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az Emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó."

5*/5.

a mondat, amit minden rabszolgasorsba taszított állatnak mondtam volna....

R. L. Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde

"Az először 1886-ban megjelent Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete - a három évvel korábban publikált ifjúsági kalandregény, "A kincses sziget" mellett - Robert Louis Stevenson (1850-1894) legismertebb műve. Az önmagán kísérletező orvosról és az általa létrehozott második - gonosz - énjéről szóló rémtörténet azon túl, hogy rendkívül izgalmas olvasmány, nagyon fontos és érdekes kérdéseket is felvet az orvosok - vagy általánosabban a tudósok és feltalálók - felelősségével, illetve az ember "kettős természetével" kapcsolatban. Stevenson e kisregénye igazi csemege azok számára, akik többre vágynak a ma oly divatos - gyakran rémesen bugyuta - horrortörténeteknél."

A könyv legjobb tulajdonsága, hogy nagyjából 50 oldalban olyan sztorit mesél el, hogy ihaj. Összeszedi a fontos információkat, az ügyvéden keresztül és mások szemszögéből mutatja meg a történéseket - és mégis csak az utolsó oldalakból tudjuk meg, hogy mi is történt valójában.

Én például gyanútlanul, a sztorit nem ismerve nekifogtam, és a végéig nem is esett le, hogy amúgy az a helyzet, ami. Cseles.

Ugyanakkor nem mondanám különösen ijesztőnek - persze, "szörny" meg ilyesmi, én Odaáton és Hannibálon élek általában, és így nem igazán kezdtem el félni tőle.

De nagyon tetszett. Főleg maga az ötlet, hogy ilyen előfordulhatna egyébként a mai technológiákkal is simán. 

Mindenkinek ajánlanám, nálam 5/5 :))

amikor a tudós elkezdte a kísérletéről az elbeszélést... (mármint, hogy is képzelte, hogy ez happy lesz?)

Maupassant: Egy asszony élete

"Mi fér bele „egy asszony életébe”? Mi történik azokkal a reményekkel, amelyek egy fiatal leány szívét betöltik, amikor életörömmel telve kilép a zárdából? Csupa bizalom és lángolás, vágy és érzékiség, de nagyon hamar csalódnia kell romantikus álmaiban és reményeiben. Mindarról, amiben hisz, kiderül: illúzió csupán. Illúzió a szerelem, illúzió a házasság, és annak bizonyul az emberi tisztességbe vetett hite is. És amikor úgy érzi, hogy több fájdalmat már nem képes elviselni, csalódik a fiában is. Csalás, mohóság van minden mögött, s e vad erők még az emlékeiből is kifosztják az asszonyt. Jeanne életét fiatal leány korától sivár napjait tengető öregasszony koráig követheti nyomon az olvasó. S e reménytelennek tűnő világban Jeanne számára nem marad más vigasz, mint a kis cselédlány regényt záró búcsúszavai: „Látja, az élet nem olyan jó. De nem is olyan rossz, amilyennek hisszük.”

A könyv egy nemesi származású lányról/nőről/asszonyról szól, akinek az olvasó egész szerencsétlenségekkel és balsorssal teli életét figyelemmel kíséri.

A gyönyörű tájleírások és a remek kis karakterek (az apa, az anya, Julien, még Lisen is bámulatosan jól kidolgozottak, és megfoghatóak) mellett maga a történet is lebilincselő. A kötet fele még az ifjúkort taglalja, részletesen leírva például a fiatalok nászútját, aztán hopp és a kis Paul hirtelen 10 éves lett. Mi a franc? :D 

Azért az reménnyel tölt el, hogy a legtöbb embernek nem ilyen balszerencsés az élete - rossz házasság, csalódás a társadalomban, a vallásban, az erkölcsökben, és még saját fiunkban is; nem mindennapi. 

Maupassant varázslatos eszközökkel testesíti meg magát a szomorúságot, és képes pillanatok alatt elérzékenyíteni bárkit.

A könyvnek 5/5-t adok, alig tudtam letenni. :)

amikor először kezdtek rosszra fordulni a dolgok Juliennel...

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

"Dorian gazdag és gyönyörű fiatalember, aki örökké szép és fiatal akar maradni, s ezért még a lelkét is eladná. Miután egy barátja megfesti portréját, a fiú csak azt kívánja, hogy bárcsak a képmása öregedne helyette. Ördögi kívánsága teljesül. Dorian átadja magát az élvezeteknek, a bűn útjára lép, míg egy napon szörnyű felfedezést tesz; a pincében elrejtett képmás életre kel… 

Oscar Wilde egyetlen regénye az angol irodalom alapműve, korának botrányirodalma. Görbe tükörben mutatja be azt a társadalmat, amelyet elvakítanak a külsőségek, amely bármeddig képes lesüllyedni az élvezetek hajhászásáért, amelyben a felszínes szépség az élet értelme, amiért bűnt elkövetni művészet."

Mit is mondjak az egyik legkedvencebb könyvemről?

(Hozzáteszem, hogy csak a cenzúrázott változatot olvastam, viszont a filmből rá lehet jönni, a cenzúrázatlanban mi minden van még.)

Először is, ott vannak a tökéletesen kidolgozott karakterek (Dorian Gray, aki először ártatlan és semmi fogalma nincs a bűnről és társairól, aztán Henry, aki minden jó megrontója, és Basil - ó istenkém, az édes festőbácsi Basil.)

Aztán ott van maga az eszméletlenül szuper cselekmény. Meg az a sok-sok gyönyörű leírás. És a szavak, amiket Wilde használ, egész végig csavargatják az ember szívét és gondolatait. 

Avagy gondolatok - a kötet tele van velük. És imádom őket.

Ez a könyv az, amit ha lehetne, kötelezővé tennék a gimnázium 11. évében; mert az elméletek bemutatásán túl nagyszerűen mutatja be a 19. század végi arisztokrata társadalmat, az akkori életszemléleteket, társasági eseményeket, szórakozást, művészetet - az akkori élet minden nemességét.

Ez a könyv az, amit tudom, hogy még nem egyszer el fogok olvasni.

Természetesen 5*/5 ;)

A filmben Doriant Ben Barnes alakítja, amiért hálaimákat szokás zengeni

Szerb Antal: A Pendragon legenda

"Egy fiatal magyar tudós XVII. századi misztikusok után kutat a British Museum könyvtárában. Earl of Gwynedd, a Pendragon család feje meghívja várába, és Mrs. Eileen St. Claire, egy csodálatos fiatal nő, titokzatos gyűrűt küld az Earlnek az ifjú tudóssal. 

Így kezdődik Szerb Antal egyedülállóan izgalmas, nagyszerű szatirikus detektívregénye, amely a legendákkal teli, varázsos walesi tájra viszi el az olvasót, ahol a képzelet szülte kísértetvilág a kor valóságos kísérteteivel ütközik össze egy hatalmas örökségért folyó izgalmas hajsza keretében."

Ez a könyv nagyon tetszett színessége miatt, és mert ennyi mindent bele tudott úgy zsúfolni 276 oldalba, hogy az mégse legyen sok. Voltak itt mindenféle családi rejtélyek, a Rózsakeresztesek titkai, ki kinek a kije és hogyan és miért... És ott voltak a rengeteg kis szép metafora a tájról, ezek is csak úgy beletűzdelve, hogy szép legyen. A szereplők közül Osborne az, akit nagyon megkedveltem, meg talán Lene. Eileennek már a sztori elején nem láttam nagy esélyét hogy majd a kedvencem lesz...

Mégis a legjobban talán azok a kis humor-szösszenetek, bekezdések, hasonlatok tetszettek, amik még az ilyen misztikus hangulatban is megmosolyogtattak.

Az egyik ilyen például: "Mentem, "bizonytalan fényén a holdnak", ahogy Vergilius mondja, és átéltem a "bizonytalan" jelző nagyszerűségét." :DD

A könyv 5/5 nálam. :D 

a Rózsakeresztesek sztorija, meg a Pendragonok családfája
néhol elég bonyolult volt...

John Brunner: Teljes napfogyatkozás

"Csupán egy "kozmikus ugrásnyira" a Földtől, a Dracon bolygón réges-régen értelmes lények éltek. Ezek a bennszülöttek az emberiség számára felfoghatatlan civilizációt hoztak létre. Csodákat mveltek az élő szövetekkel, holdjukon egy krátert hatalmas teleszkóppá alakítottak át...

A drakonok azonban immár százezer éve - halottak.

A Föld - nem csekély erőfeszítések árán - csillaghajót küld a bolygóra, s ott kicsiny űrbázist létesít. A kitűnő tudósok megszállottan dolgoznak az egész emberiséget nyugtalanító rejtély megoldásán - mindhiába. Mire az ősnyelvész, Ian Macauley megérkezik, a tudósok maroknyi csapata már csaknem feladta a reményt, hiszen küldetésük lassan lejár, de az idegen kultúra pusztulásának okait még csak nem is sejtik.

John Brunner lebilincselően izgalmas története arról szól, hogyan birkózik meg harminc ember mégiscsak a gigantikus feladattal. Vajon vírus okozta a drakonok pusztulását, vagy pedig gyilkos háború, elszabadult kegyetlenség, esetleg önpusztító mutáció irtott ki egy teljes civilizációt? És amikor végül a titok nyitjára bukkannak, segíthetnek-e még az emberiségen, amely hasonló vésztől retteg? Elér-e az üzenet a Földre?"

Nna. A könyvet még decemberben vettem 160 ft-ért egy bolhapiacon, csak azért, mert elhatároztam, hogy márpedig könyvet fogok venni. Nem indult sok eséllyel a könyv, a sok szakszó miatt elég darabosan olvastam, kábé hetente pár oldalt, aztán ma elhatároztam, úgy a felénél, hogy mostmár tényleg kiolvasom. És kiolvastam. 

A történet tényleg elképesztő, tényleg lebilincselő, és 1000%, hogy akár meg is filmesíthetnék, ha. Ha. A műből hiányzik az irodalmiság, valószínűsítem, hogy ennél a fanfiction-írók fele jobban tud fogalmazni. És a szereplők is teljesen jellemtelenek, csak a főszereplő rendelkezik személyiséggel. A könyv tele van szakszavakkal, amik néha kiolvashatatlanok és többségében érthetetlenek.

Biztos vagyok benne, hogy ha rajonganék a sci-fiért, ez a könyv az egyik fő kedvencem lenne. A vége nagyon tetszett, maga a történetvezetés is, ahogy fokozatosan rájönnék a kihalás nyitjára, és mennyi mindent megtesznek a cél érdekében. A legvége pedig egyáltalán nem volt kiszámítható, így sokkolt egy kicsit.

Szerintem, úgy összességében ez a könyv egy erős 3/5, talán gyenge 4/5.

minden egyes magasröptű felfoghatatlan elmélkedésnél

Hemingway: Az öreg halász és a tenger

"Az író reprezentatív műve, amelyért 1954-ben Nobel-díjat kapott. Santiago, a kubai halász kissé fáradt, majdnem primitív ember. A 20. század irodalmának igazi hőse. Nyolcvannégy napi sikertelen halászat után újra tengerre száll, s valóban sikerül elfognia egy óriási marlint. Három napig küszködik vele a tengeren, de a cápák megfosztják zsákmányától, s nem visz haza mást a kikötőbe, csak a nagy hal csontvázát. A regény az emberi bátorság, helytállás és akaraterő himnusza. „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet” – mondja Santiago. Kevés felemelőbb igazságot mondtak még ki az emberről. Hemingway varázsos, az élőbeszédre emlékeztető stílusa drámai feszültségeket teremt a műben."

Nem volt rossz könyv, de nekem nem különösebben tetszett. Az is lehet, hogy egy kicsit még fel kel nőnöm hozzá :). Viszont a könyvnek tényleg van egy sajátos hangulata, amit meg lehet szeretni. Az olvasó szinte érzi a tenger illatát, és minden olyan pontosan van leírva, hogy magam is megijedtem a cápáktól... talán jobban, mint az öreg halász.

Ami zavart egy kicsit, az a könyv vége volt. Nagyon semmilyen lezárást kapott a mű. De ez csak az én személyes véleményem. :)

Hemingwaynek most 4/5-t adok.

amikor jöttek a cápák