Anne Brontë: Wildfell asszonya

„… megpillantottam egy feketébe öltözött, magas, előkelő nőalakot. Arcán olyasmi tükröződött, ami, ha egyszer látta az ember, arra késztette, hogy ismét szemügyre vegye. Haja hollófekete volt, hosszú, fényes csigákba fésülve… arcbőre tiszta és sápadt; hosszú, fekete pillái elfedték szemét, szépen kirajzolt szemöldöke azonban kifejező volt; boltozatos homloka értelemre valló, orra tökéletes sasorr, arcvonásai hibátlanok – csak az orcája és a szeme volt kissé beesett, ajka pedig, noha szép vonalú, kissé keskeny, szorosra zárt, ami, úgy véltem, nem vall nagyon engedékeny vagy nyájas kedélyre…” – ilyennek ismeri meg a wildfelli kastély titokzatos úrnőjét az ifjú és kissé komolytalan kisbirtokos, Gilbert Markham. Anne Bronte, híres nővéreinek, Charlotte-nak és Emilynek legfiatalabb testvére, a szinte kötelező „guvernant”-regény, az Agnes Grey (1846) után írta meg főművét, a Wildfell asszonyá-t (1849). Anne Bronte is a korabeli szegény papkisasszonyok szokásos útját járta: nevelőnősködött módos családok csemetéi mellett. És – akárcsak nővérei – ő is írt, verseket, regényeket, míg fiatalon, huszonkilenc évesen el nem vitte őt is a Bronte család ősi ellensége: a tüdővész. Sok fényt, boldogságot nem ismert – nagy regénye lapjain mégis meg-megcsillan a korát meghazudtoló bölcsességből fakadó, mindent megbocsátó szívbéli derű. A kerettörténetet elbeszélő Gilbert könnyed életfelfogású ifjúból a szemünk láttára válik érett férfivá – a könyv zömét pedig Helennek, a környéken sok szóbeszédet keltő, magányos, gyönyörű, fekete ruhás asszonynak a naplója teszi ki."

Első megállapításként: a házasélet elbeszélése, különösen a férj viselkedése nagy párhuzamot mutatott Maupassant Egy asszony élete című regényének hímnemű főhősével, Juliennel - úgy látszik, a XIX. század magasabb társadalmai köreiben Angliában és Franciaországban ugyanolyan hűtlenek és undorítóak voltak a jóképű fiatal "gavallérok".

Egyébként olvasmányos könyv, összetett, jól ábrázolt karakterekkel és cselekménnyel. A napló pedig egy remek ötlet, tökéletesen illik a regényhez.

Helen persze szinte a példaképem lett - sok mindent kellett eltűrnie, mégis a sarkára állt, és nem vesztette el jellemét, jó tulajdonságait.

Gilbert pedig pont olyan, amilyennek egy valamire való főhős (és legfőképpen, szerelmes) férfit el lehet képzelni: szenvedélyes, de ha kell, lehűti magát; keresi a nő társaságát, de azért mégsem nyomul; képes évekig várni, hogy övé legyen imádata tárgya; félre tudja dobni előítéletét; és nem utolsó sorban értelmes, humoros, gyerekszerető, megértő és megbízható férfi.

5/5.

a könyv vége felé :))