Jane Austen: Büszkeség és balítélet

"Szerelmek és félreértések klasszikus meséje a XVIII. századvégi Angliából. Az öt Bennet nővér élete a férjkeresés jegyében zajlik: anyjuk megszállottan próbálja biztosítani számukra a megnyugtató jövőt valami pénzes – és lehetőleg rangos – férfiú mellett. Csakhogy a jó eszű és éles nyelvű Elizabeth szélesebb perspektívákban gondolkozik, és ebben apja is támogatja őt. Amikor Mr. Bingley, a módos agglegény beköltözik az egyik szomszédos birtokra, felbolydul a Bennet-ház élete. A férfi előkelő londoni barátai és a vidékre vezényelt nyalka, ifjú katonatisztek közt bizonyára számos udvarlója akad majd a lányoknak. A legidősebb lány, a derűs és gyönyörű Jane úgy tűnik, meghódítja Mr. Bingley szívét. Ami Lizzie-t illeti, ő megismerkedik a jóképű, és látszólag igencsak dölyfös Mr. Darcyval, és máris kezdődik a nemek ádáz csatája. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Elizabeth nem várt házassági ajánlatot kap a Bennet-vagyont öröklő unokatestvértől, és amikor Mr. Bingely váratlanul Londonba távozik, magára hagyva a kétségbeesett Jane-t, Lizzie Mr. Darcyt teszi felelőssé a szakításért. Ám egy Lydiával kapcsolatos családi válsághelyzet hamarosan ráébreszti hősnőnket arra, hogy mindvégig balul ítélte meg ezt a büszke férfit… 

Eredeti hangú, máig modern, magával ragadó történet, melyben magunkra ismerhetünk."

Hát, mit is mondjak. Jane Austinról beszélünk, és a 19. századi Angliáról. A karakterek eltaláltak, valósághűek; a történet maga fordulatos, drámai néhol, nem kevés izgalommal fűszerezve.

Viszont vannak mozzanatok, amiket nem értek, például, hogy Mr. Darcy egyből változtatott viselkedésén, amikor Eliza kikosarazta, mármint az ilyen nem történik meg egyébként. Mondjuk örülök, hogy így történt.

Mindenesetre én nem Darcyért rajongtam inkább, ahogy biztos sokan, hanem Bingley-ért, aki mindig ugyanaz maradt, mindig jókedvű, hűséges. Neki semmi asszonyi befolyás nem kellett ahhoz, hogy emberien bánjon a környezetében lévőkkel.

Egyébként nagyon jó kis regény, remekül bemutatja a kor és a felsőbb társadalmi réteg mindennapjait, kedvet ad ahhoz, hogy úgy érezzük, mi is akkor és ott szeretnénk élni. (Amúgy nem, azért most sokkal jobb helyzetben vannak a nők, mint akkor voltak.)

5/5, természetesen.

Amikor a kedves katonatisztről kiderültek dolgok...

Flaubert: Bovaryné

„Emma Bovary nyomorúságos kalandjai a tragédia szférájába emelkednek, mégpedig azért, mert egy közömbös, segítségre képtelen, vigaszt nem nyújtó világtól körülvéve, neki magának kellene a hitvány anyagból a gazdag és ritka értéket lepárolnia. És bele is fog a vállalkozásba, tudatlanul, vezető nélkül, nemes szórakozás híján, s kiszolgáltatva a tudatában kavargó természetes és mesterséges ösztönzőknek – hogy szükségszerűen csúfos kudarcot valljon vele; olyan kudarcot azonban, amely a következő fordulatban lehetővé tette, hogy Flaubert a legtalálóbban, a legtökéletesebben előadott történetet kerekítse ki belőle.” 

Henry James

Hihetetlenül lassan haladtam ezzel a könyvvel. Főként azért, mert a nagy része untatott. Szeretem a szép leírásokat, de amikor két oldalon át azt írja, hogy hogyan nézett ki egyetlen szoba, az már nekem is sok.

A főszereplő Emmáról meg nem tudok szépet mondani. Önző, unatkozó nő, sohasem boldog, mindig más kell, nem az, amije már megvan. Nem tapasztalta a valóságot, nem is próbált megbékülni a jelenével, a végén meg mindenkire ráhozta a káoszt a saját önző dolgai miatt (minek kell ilyen kendő meg olyan függöny, amikor a lányod szakadt ruhákban jár? mi ez ha nem önzőség??) Én egyébként szerettem Charlest már a történet elején is, és végig - kicsit butának tűnt néha, és nem igen volt saját akarata mondjuk. De szívből, hűségesen szeretett, és mindent megadott a feleségének, és még annál is többet. 

A történetben az a rémisztő, hogy megtörténhetett és meg is történhet napjainkban is, mert ilyen emberek, mint Emma, mindig lesznek.

A hírneve alapján többet vártam tőle, 4/5.

így bánt Bovaryné a férje szívével

Anne Brontë: Wildfell asszonya

„… megpillantottam egy feketébe öltözött, magas, előkelő nőalakot. Arcán olyasmi tükröződött, ami, ha egyszer látta az ember, arra késztette, hogy ismét szemügyre vegye. Haja hollófekete volt, hosszú, fényes csigákba fésülve… arcbőre tiszta és sápadt; hosszú, fekete pillái elfedték szemét, szépen kirajzolt szemöldöke azonban kifejező volt; boltozatos homloka értelemre valló, orra tökéletes sasorr, arcvonásai hibátlanok – csak az orcája és a szeme volt kissé beesett, ajka pedig, noha szép vonalú, kissé keskeny, szorosra zárt, ami, úgy véltem, nem vall nagyon engedékeny vagy nyájas kedélyre…” – ilyennek ismeri meg a wildfelli kastély titokzatos úrnőjét az ifjú és kissé komolytalan kisbirtokos, Gilbert Markham. Anne Bronte, híres nővéreinek, Charlotte-nak és Emilynek legfiatalabb testvére, a szinte kötelező „guvernant”-regény, az Agnes Grey (1846) után írta meg főművét, a Wildfell asszonyá-t (1849). Anne Bronte is a korabeli szegény papkisasszonyok szokásos útját járta: nevelőnősködött módos családok csemetéi mellett. És – akárcsak nővérei – ő is írt, verseket, regényeket, míg fiatalon, huszonkilenc évesen el nem vitte őt is a Bronte család ősi ellensége: a tüdővész. Sok fényt, boldogságot nem ismert – nagy regénye lapjain mégis meg-megcsillan a korát meghazudtoló bölcsességből fakadó, mindent megbocsátó szívbéli derű. A kerettörténetet elbeszélő Gilbert könnyed életfelfogású ifjúból a szemünk láttára válik érett férfivá – a könyv zömét pedig Helennek, a környéken sok szóbeszédet keltő, magányos, gyönyörű, fekete ruhás asszonynak a naplója teszi ki."

Első megállapításként: a házasélet elbeszélése, különösen a férj viselkedése nagy párhuzamot mutatott Maupassant Egy asszony élete című regényének hímnemű főhősével, Juliennel - úgy látszik, a XIX. század magasabb társadalmai köreiben Angliában és Franciaországban ugyanolyan hűtlenek és undorítóak voltak a jóképű fiatal "gavallérok".

Egyébként olvasmányos könyv, összetett, jól ábrázolt karakterekkel és cselekménnyel. A napló pedig egy remek ötlet, tökéletesen illik a regényhez.

Helen persze szinte a példaképem lett - sok mindent kellett eltűrnie, mégis a sarkára állt, és nem vesztette el jellemét, jó tulajdonságait.

Gilbert pedig pont olyan, amilyennek egy valamire való főhős (és legfőképpen, szerelmes) férfit el lehet képzelni: szenvedélyes, de ha kell, lehűti magát; keresi a nő társaságát, de azért mégsem nyomul; képes évekig várni, hogy övé legyen imádata tárgya; félre tudja dobni előítéletét; és nem utolsó sorban értelmes, humoros, gyerekszerető, megértő és megbízható férfi.

5/5.

a könyv vége felé :))

Gaiman és Pratchett: Elveszett próféciák

"Isten hét nap alatt teremtette a világot.

Az Ördög hét nap alatt elpusztíthatja azt… már ha sikerül neki.

Ismerkedjünk meg Adammel, az Antikrisztussal, akit elcseréltek: az Apokalipszis Négy Motorosával, akik bőszen igyekeznek beteljesíteni az Armageddont, egy démonnal és egy angyallal, akik szívesen megakadályoznák ezt; és Anatéma Apparáttal, bizonyíthatóan boszorkánnyal, akinek kezében ott a kulcs, de még nem tudja ezt, ráadásul üldözőbe vette az újjáalakult Inkvizíció…

Ez lenne tehát az Útikalauz az Armageddonhoz Terry Pratchett, a méltán híres Korongvilág-regények írója, és Neil Gaiman, a több fantasy díjat nyert Sandman képregény-sorozat, és megannyi dark fantasy történet megalkotója tollából."

Az egyik legjobb könyv, amit eddig olvastam.

A szereplői kidolgozottak és többnyire imádnivalóak (ugyan ki ne szeretne bele egy kicsit Crowley-ba a napszemüvegével és Azirafaelbe az antikváriumának kikiáltott tárolóhelyiségével, ki ne kedvelné a négy lovast - főleg Szennyezést, az egy szép bácsi lehetett, és ugyan ki ne gondolna szeretettel a 11 éves Adamre, az Antikrisztusra?) - mindamellett megmutatják, hogy a szürke sokkal inkább jelen van, mint a fekete és a fehér. Crowley-ba bukott angyal létére is szorult jóság, ugyanúgy Aziba is valami rosszaság. És ennek így kell lennie.

A sztori hatalmas, és az intelligens humoron és a kanyarulatos történeten kívül rámutat napjaink súlyos problémáira is. Az egyik ilyen gondolat, ami sokáig motoszkált olvasás után a fejemben, Éhínségtől származott: "Eszébe jutott az is, hogy még soha nem látott ennyi gazdag embert éhezni."

Egyszóval, ez egy rövid regény sátánista apácákkal, boszorkányvadászokkal, jóslatokkal, gyerekekkel - és mindenkinek ajánlom.

5/5 of course.

az én képzeletemben valahogy így néz ki az angyalunk és démonunk

Charlotte Brontë: Jane Eyre

"A regény vadromantikus cselekménye, érzelmessége révén nagy sikert aratott. Címszereplője koldusszegény árvalány, akit egy komisz nagynéni nevel, majd beadja a lowoodi árvaházba. Jane tanítói oklevelet szerezve egy gazdag birtokos, Rochester házában lesz nevelőnő. A bonyodalmak viszont főként ezután kezdődnek…A bátor és tiszta, önmagához és szerelméhez mindig hű Jane vezeti el a XIX. század Angliájának világába az olvasót, aki az ő tisztán látó szemével figyelheti a kastélyok színesen kavargó társasági életét és a színes kavargás mögött megbúvó könyörtelen önzést."

Gyönyörű cselekmény, gyönyörű írásmód, gyönyörűen ábrázolt karakterek és tájak.

Még nem jártam a 100. oldalnál sem, amikor már azt kérdezgettem magamtól: "hol volt ez a történet eddig az életemből, miért nem éreztem a hiányát?"

A fordulatos eseménysorozat, a szerethető főhősnő (kihangsúlyozva, hogy csúnya - máris közelebb hozza őt az olvasó szívéhez), más szereplők - jellemeik szépségével és hibájával együtt mind-mind belesereglettek a szívem közepébe, és azt hiszem, sok év múlva sem fognak tovább mozdulni onnan.

Ami Mr. Rochestert illeti: nem az én típusom, de kétségkívül szerethető férfi, sokkal inkább kedvelhető, mint a hideg szívű lelkész.

Egyszerűen imádtam az egészet.

5/5.

ez zajlott le bennem a könyv végén

Jane Austen: Értelem és érzelem

"A romantikus történet középpontjában a két Dashwood nővér, Elinor és Marianne áll, a regény címe kettejük ellentétes természetére utal. Az értelmet Elinor testesíti meg, tetteit a józan ész és a megfontolás irányítja, mindent logikusan végiggondol, mielőtt határoz vagy cselekszik. Vele szemben áll húga, ő gyakorta esik a romantikus szerelem és szenvedély túlzásaiba, érzelmi válságaitól és csalódásaitól pedig mélyen és látványosan szenved. Austen a két lány sorsát és szerelmük alakulását mutatja be az 1800-as évek Angliájában. Mindketten a boldog házasságot és az igaz szerelmet keresik – de vajon megtalálják-e?

Elinor választottja Edward Ferrars, akit azonban ígérete máshoz köt, Marianne szívéért pedig két férfi is verseng: Mr. Willoughby és Brandon ezredes. Mellettük számos tipikus austeni karakterrel ismerkedhetünk meg, ilyen például Mrs. Jennings személye, akinek „nem volt több gyermeke két leányán kívül, kiket kitűnően adott férjhez, így hát más dolga nem lévén, most már az emberiség fennmaradó részét akarta megházasítani.”

Jane Austen hősnőinek története szerelemről, csalódásról, becsületről, álnokságról, és természetesen reményről és boldogságról mesél, miközben lenyűgöző és gyakran kaján képet fest az akkori világról, amelyben a hölgyek legfőbb foglalatossága a férjvadászat. Az írónő jellegzetes, finom iróniával fűszerezett stílusa, kiválóan kidolgozott karakterei, a fordulatokban gazdag események és a sziporkázó párbeszédek garantáltan kellemes kikapcsolódást ígérnek az Olvasónak."

Ez egy igazi jó kis nyári romantikus regény, melyben a szerelemé a főszerep, melynek megannyi akadály kerül útjába, mégis célba ér. 

Én inkább Elinorhoz hasonlítok, így már az elején is előnyösebbnek tűnt fel szememben Edward személyisége, mint Willoughby-é; azért Marianne-t sem kell sajnálni, azért Brandon ezredes is a helyén volt ;).

És ami fura, hogy a főszereplő két nőt, Elinort és Marianne-t a Jégvarázs testvérpárjához hasonlítottam és külsőleg is úgy képzeltem el őket, mint Elzát és Annát. (Egyébként lehet, hogy a Disney is ebből a könyvből szerzett ihletet a főszereplőire nézve.)

Őszintén szólva, ez az a könyv, amit még azért el fogok olvasni egyszer-kétszer.

5/5 of course.

Amikor fény derült Edward "titkára"...

Bernhard Schlink: A felolvasó

"Egy kamasz fiú és egy nála jóval idősebb asszony furcsa szerelmének és elválásának története szolgál keretül ahhoz, hogy a regény hőse szembenézzen a náci múlttal, amely voltaképpen nem is az övé, hanem szülei nemzedékéé. Ez a soha ki nem hevert szerelem, Hanna évekkel később feltáruló múltja döbbenti rá Michaelt arra, hogy a jelen nincs múlt nélkül, felejteni nem lehet, feldolgozni sem – talán megérteni. 

A felolvasó az elmúlt évek egyik legnagyobb német könyvsikere volt. 1995-ös kiadása után tizenhárom országban jelent meg, nagy visszhangot váltva ki. A siker oka minden bizonnyal abban rejlik, hogy újraértelmezi a kollektív és egyéni bűn és bűnhődés kérdését a ma ötvenéves generáció szemszögéből."

Ez a könyv több fontos dologra is rámutat. Hogy egy fiatalkori viszony mennyi befolyással lehet az életre, hogy honnan kezdődik a felelősség és a bűn, hogy meg tudunk e valakit igazán ismerni, hogy egy nem is olyan régi tragédia mennyire beleivódik a jelenbe.

Nagyon elnyerte a történet a tetszésemet azzal, hogy ennyi témát foglalkoztat egyszerre, úgy, hogy az ne tűnjön soknak - pedofilizmus, holokauszt, analfabétizmus, satöbbi. 

Úgy tudom, a könyvből készült filmben a főszerepet Ralph Fiennes játssza, szóval rátettem a megnézendő filmek listájára. :D

Teljesen belemarkolt a lelkembe, és miután jól megcsavargatta, csak 5/5-t tudok adni neki, :)

amikor Hanna először rámozdult Michaelre...