„Emma Bovary nyomorúságos kalandjai a tragédia szférájába emelkednek, mégpedig azért, mert egy közömbös, segítségre képtelen, vigaszt nem nyújtó világtól körülvéve, neki magának kellene a hitvány anyagból a gazdag és ritka értéket lepárolnia. És bele is fog a vállalkozásba, tudatlanul, vezető nélkül, nemes szórakozás híján, s kiszolgáltatva a tudatában kavargó természetes és mesterséges ösztönzőknek – hogy szükségszerűen csúfos kudarcot valljon vele; olyan kudarcot azonban, amely a következő fordulatban lehetővé tette, hogy Flaubert a legtalálóbban, a legtökéletesebben előadott történetet kerekítse ki belőle.”
Henry James
Hihetetlenül lassan haladtam ezzel a könyvvel. Főként azért, mert a nagy része untatott. Szeretem a szép leírásokat, de amikor két oldalon át azt írja, hogy hogyan nézett ki egyetlen szoba, az már nekem is sok.
A főszereplő Emmáról meg nem tudok szépet mondani. Önző, unatkozó nő, sohasem boldog, mindig más kell, nem az, amije már megvan. Nem tapasztalta a valóságot, nem is próbált megbékülni a jelenével, a végén meg mindenkire ráhozta a káoszt a saját önző dolgai miatt (minek kell ilyen kendő meg olyan függöny, amikor a lányod szakadt ruhákban jár? mi ez ha nem önzőség??) Én egyébként szerettem Charlest már a történet elején is, és végig - kicsit butának tűnt néha, és nem igen volt saját akarata mondjuk. De szívből, hűségesen szeretett, és mindent megadott a feleségének, és még annál is többet.
A történetben az a rémisztő, hogy megtörténhetett és meg is történhet napjainkban is, mert ilyen emberek, mint Emma, mindig lesznek.
A hírneve alapján többet vártam tőle, 4/5.
 |
| így bánt Bovaryné a férje szívével |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése